A Quimby / 20. szülinapi KONCERT alkalmából megkerestük nektek Kiss Tiborral készült 2008-as interjúnkat! 

Fotó: Mátééé 

Az már a Quimby életművének ismeretében is érezhető volt, hogy a szabadság szeretete, a kötöttségektől való távolságtartás a csapat lételeme. Így volt ez jelen interjúval is: már az első kérdések közben azon röhögtünk Kiss Tibi énekes-gitárossal, mennyire klisés és mesterkélt tud lenni a zenész-interjú, mint műfaj. Úgyhogy az előre összeírt kérdéseket hamar elfelejtettük, és egy hatalmasat beszélgettünk alkotásról, tehetségről, munkáról. És a nagy beszélgetésekről.

Kiss Tibi: (...)Lehetnének a riportok izgalmas érdekes beszélgetések...

Zöld Pardon: Arra gondoltam én is. Amúgy is ilyen híresen beszélgetős fajta vagy... (nevetünk)
KT: Nemrég kérdeztem Líviustól, hogy mi az istenről beszélgettünk mi 15 évig mindenféle kocsmákban, nyolc-tíz órában, mintha ez lenne a küldetésünk, hogy beszélgessünk.

ZP: ...plusz mindig volt valami közös – zenekari - ügyetek, nem? Vagy azokat nem ilyenkor beszéltétek meg?
KT: Hát... heroikus küzdelmet folytattunk az elemekkel, meg önmagunkkal és ezt nagyon bő lére engedtük. Voltak „szakszervezeti napok" is, amikor több zenekarból összegyűltünk, igen a hétfő olyan voltmert akkor nem játszottak a zenekarok. Mindig kidumáltuk, hogy hol mi van, nagyon jó közösségi élet volt.

ZP: Az igény nincs már meg, kidumáltátok magatokat ennyi idő alatt, vagy alkalmak nincsenek a „nagy beszélgetésekre"?
KT: Egyrészt az élet rengeteg egyéb irányt vett eme megszállottság mellett és nagyon keveset találkozunk, mindenki elfoglalt, mindenkinek rengeteg dolga és határidős munkája van. Másrészt mindenki megtalálta azt, amiről ennyit beszélgettünk és most már nem kell ennyit beszélgetni, mindenki helyre tette ezeket a dolgokat a fejébe. De egyébként nagyon örülünk a mai napig, ha találkozunk és akkor dumálunk.

ZP: Lehet, hogy ez ilyen felnőttségi kritérium is, hogy megtalálod azokat a dolgokat amiről olyan sokat beszélgettél?
KT: Csinálod inkább, kevesebbet beszélsz róla. Azt hiszem. Meg hát valamiről kellett beszélgetni. Lelkesek voltunk, és mondom a megszállottság, valaminek a forradalma, az izgalma, amiben benne vagyunk az így hajtott minket. Érted, most meg kurva unalmas, egy 30-40 év közötti ember miről beszélget, hogy kinek mekkora a THM-e, meg izé milyen banki kölcsönt vesz fel honnan... Régen nem voltak ezek a parák, fiatalon az ember leszarta, ha nem volt pénze.

ZP: Ugyanazok a barátaid, mint 10 éve vagy mások?
KT: Vannak, akik ugyanazok, megmaradtak, szinte kamaszkoromtól, de lettek újabb barátságok is.

ZP: Sokszor elmondtátok, hogy ösztönös, nem tanult zenészekként kezdtétek a zenekarosdit.
KT: Van köztünk képzetlen meg kicsit képzettebb is. A mai napig nem menne a skálázás (nevet), de ugyanakkor tizenvalahány éve zenélünk, folyamatosan ragadnak ránk a dolgok - mint a vándorcigány zenészeknél. Van ennek egy iskolája, abszolúte empirikus úton: ami megtetszik az út mellett, azt felszeded. Begyúrjuk átdolgozzuk. Ez egy életre szóló kaland: nem úgy közelítjük meg a zenét, hogy mindent megtanulunk a hangszerünkön, hanem bemegyünk az erdőbe és nem tudjuk, mi fog történni. A kísérletezési kedvünk nem lankad: a következő Quimby lemez most is azért húzódik, 40-50 dal dalszerű valami, még nem dőlt el, melyikkel mit csinálunk.

ZP: A Quimbyben hány % a meló és hány % a tehetség, amit beleraktok? Alapvetően szorgalmas / lelkes zenekar vagytok vagy csupa ösztönlény, akik ügyesen járkálnak ki-be a saját tudatalattijukba?
KT: Nagyon sok tehetségtelenséget lehet kompenzálni szorgalommal és munkával. Szerintem bennünk mindenből van egy pici, biztos hogy van tehetség, kreativitás meg képzelőerő is. Elég bolondok vagyunk, és van bennünk megszállottság is, ami segít a koncentrációban. Sokszor a tehetség csak egy lehetőség, de koncentrálni kell rá és dédelgetni kell. A rá szánt idő, a vele való foglalkozás nem úszható meg, akkor tudsz mit kezdeni a tehetségeddel, ha megteremted a lehetőséget, hogy kialakulhasson valami az ötleteidből.

ZP: Olyankor mi történik: van egy pillanat amikor érzed hogy le kell ülnöd gitározni?
KT: Szélsőséges típus vagyok: van, amikor nagyon megszállottan csinálom és van, amikor hanyagolom - általában utána patologikus bűntudatom van (nevet). Olyankor visszatérek a munkához, de hogy ezt mégse érezzem kényszernek, a dolog fontosságát és a keret hangsúlyát szeretem leteszem a szoba sarkába vagy kidobom a hatodikról, hogy aztán újra könnyedén kalandozhassak. A tehetség, azi hletettség egy eleven energia, ami különleges pillanatokban érkezik: van olyan, hogy az embert félálomban kapja el: akkor fel kell kelni és le kell írni. De az is működik, hogy az ember megvárja hogy jöjjön az ihlet. Leülök, de utána el kell telnie egy órának. Olyan mint a horgászatnál a beetetés: csak ülsz a parton és vársz, nincs kapás, de tudod, hogy ennek is nagyon fontos szerepe van. Megvárod, hogy be tudj kerülni abba a burokba, ahol kinyílnak az ajtói annak az univerzumnak, amiben dolgozni szeretsz. Leülni nagyon nehéz, de ha már benne van az ember, elindul. Tegyük fel, hogy szöveget kell írni, egy idő után már nem veszi észre az ember, hogy hol ül, csak jönnek a szavak, az egész begyorsul és elkezd áramlani. Nem misztikus dolog ez. Ugyanígy van ez a zenében, a képzőművészetben stb. A hétköznapi életben is úgy él az ember, hogy tudattalanul is figyel azokra a dolgokra, amik érdeklik: például ha elmegyek egy ablak előtt, ahol kiszűrődik a zene, megállok egy pillanatra. Aztán ennek valamilyen lenyomata megjelenhet abban amit csinálok. A türelmetlenség viszont nem segít. Az hogy most nincs ihletem, az is teljesen természetes, annak is van jelentősége, nem kell kétségbe esni.

ZP: Szoktál másnap, az említett univerzumból kilépve belenyúlni a dalba? Magyarul: van amikor másnap elolvasod és lektorálsz?
KT: Persze, elkerülhetetlen, muszáj.

ZP: Hunter S. Thompson mondta egyszer, hogy „....ha betépve írsz, szerkessz józanul – ha józanul írsz, szerkessz betépve?"
KT: Ez alapvetően ahhoz kell, hogy megfeledkezz a hétköznapokból - arra nagyon jó stimuláló dolgok voltak bizonyos szerek is. Schiller volt az asszem, aki rohadt almát szagolgatott. Segítik a megfeledkezést és a belefeledkezést is. De meg lehet ezt csinálni józanul is.

ZP: Nem is a szerekre vonatkozott a kérdés, hanem az eltérő állapotra.
KT: Nyilván az a lényege, hogy teljesen más pszichés kondíciókkal vagyunk. Amikor benne vagy ebben a dologban, akkor észre sem veszed, hogy idő van vagy tér van, akkor nincs semmi, olyan mint egy olyan fénykép, amire fókuszálsz és nem látod a környezetet. Megszűnik, hogy jó idő van vagy rossz idő van. Az alkotásnak önmagának is van egy megrészegítő állapota, ez a pillanat is nagyon vonzó az alkotásban, akkor egyé válik az ember az egésszel a mindenséggel. És ezt egyáltalán nem misztikusan értem.

ZP: Nyilván neked is élmény, amikor olyat csinálsz, ami neked tetszik.
KT: A szenvedélyes szeretkezéshez tudom hasonlítani, amikor eggyé válsz a másikkal, amikor átlényegülsz. Aztán lehet, hogy másnap újra előveszed a „műved" és azt kérdezed: „Úristen mi ez a szar"? Van lelepleződés. Amellett hogy tudom, hogyan jó, hogyan kéne alkotni, amelett csomószor mégsem csinálom úgy. Annak ellenére ugyanúgy bénázok, és ugyanúgy nem megy pedig tudom hogyan kéne. Nem mindegy, hogy az alkotás rabszolgája leszel vagy szolgája. Ha az alkotás szolgája vagy az mégiscsak valami nemes dolog.

ZP: Mi az alkotás motivációja? Neked szükséged van rá hogy itt hagyj valamit magad után?
KT: Nem gondolok rá, igazából ez egy jelen idejű dolog. Sokkal fontosabb, hogy ezekkel a dalokkal a jelenben tudjunk lenni. Már az is paradoxon, hogy tudunk a jelenben lenni, hogy kiszakadunk abból a sokmindenből. A gyermek a jelenben él, ezért tud túllenni hamar a problémákon, ilyen szempontból sokkal helyesebben él. A felnőtt ember agya sokkal jobban tele van faszságokkal, a múltból a jövőből és nem tud a jelenben lenni. Annyiszor tapasztalom, hogy nézek egy filmet és érzem, hogy még nem vagyok benne - amikor benne vagyok azt észre sem veszem. Kell ehhez a megfelelő a külső hatás is, de foglalkoznunk kell azzal is, hogy a bennünk lakozó belefeletkezési képességet, hajlamot minél inkább fejlesszük. Újra és újra kell tanulni ezt az állapotot. 

Az interjút készítette: Szepesi Mátyás 

Az interjú 2008-ban készült a ZP ZsebPardon című kiadványába. 

A teljes újság megtekinthető itt: http://issuu.com/zold_pardon/docs/zp_junius_2008/1